1. „A civilizáción belüli elvadulás titka” és „az államban meglevő jogtalanság titka”
2. A spekulatív konstrukció titka
3. „A művelt társaság titka”
4. „A jóravalóság és jámborság titka”
5. „A titok — gúny”
6. Kacagó gerle (Rigolette)
7. A Párizs rejtelmei világállapota

A „kritikai kritika” Szeliga-Visnuban inkarnálódva apoteózist ír a „Mystères de Paris”-ról. Eugène Sue-t „kritikai kritikusnak” nyilvánítja. Ha Sue megtudja ezt, felkiálthat, mint Molière úrhatnám polgárja:

„Par ma foi, il y a plus de quarante ans que je dis de la prose, sans que j’en susse rien: et je vous suis le plus obligé du monde de m’avoir appris cela.” [„Hitemre, több mint negyven esztendeje beszélek prózában anélkül, bogy tudtam volna róla: s végtelenül hálás vagyok önnek, hogy tudtomra adta ezt.“¹]

Szeliga úr esztétikai prológussal vezeti be kritikáját.

„Az esztétikai prológus” ekként magyarázza meg a „kritikai” eposznak és nevezetesen a „Mystères de Paris”-nak az általános jelentőségét:

„Az eposz teremti meg azt a gondolatot, hogy a jelen önmagában semmi, még csak nem is” — semmi, még csak nem is! — „az örök választóvonal a múlt és a jövő között, hanem” — semmi, még csak nem is, hanem — „hanem a mindig újra összeilleszkedő hasadék, amely elválasztja a halhatatlanságot a múlandóságtól [...] Ez a »Párizs rejtelmei« általános jelentősége.

Az „esztétikai prológus” továbbá azt állítja, hogy „a kritikus, ha akar, költő is lehet”.

Szeliga úr egész kritikája bebizonyítja ezt az állítást. E kritika minden mozzanatában „költészet”.

S egyszersmind a „szabad művészet" terméke is, ahogyan ezt az „esztétikai prológus” meghatározza, tudniillik „valami egészen újat talál ki, olyat, amilyen még abszolúte soha nem létezett".

Sőt végül ez a kritika még kritikai eposz is, hiszen „mindig újra összeilleszkedő hasadék”, amely „elválasztja” a „halhatatlanságot” — Szeliga úr kritikai kritikáját — a „múlandóságtól”, Eugène Sue úr regényétől.

Feuerbach, mint ismeretes, az inkarnáció, a szentháromság, a halhatatlanság stb. keresztény elképzeléseit az inkarnáció titkának, a szentháromság titkának, a halhatatlanság titkának fogta fel. Szeliga úr az összes mostani világállapotokat titkoknak fogja fel. De míg Feuerbach valóságos titkokat leplezett le, Szeliga úr valóságos közhelyeket változtat át titkokká. Művészete nem abban áll, hogy a rejtettet leleplezze, hanem hogy a leleplezettet elrejtse.

Így például a civilizáción belüli elvadulást (a bűnözőket), csakúgy mint az államban meglevő jogtalanságot és egyenlőtlenséget, titoknak nyilvánítja. A szocialista irodalom tehát, amely e titkokat már elárulta, vagy titok maradt Szeliga úr előtt, vagy pedig ez irodalom közismert eredményeit ő a „kritikai kritika” magántitkává akarja változtatni.

Ezért nem szükséges részletesebben foglalkoznunk Szeliga úrnak e titkokra vonatkozó fejtegetésével. Csak néhány fénypontot emelünk ki.

„A törvény és a bíró előtt minden egyenlő, nagyok és kicsik, gazdagok és szegények. Ez a tétel legelöl áll az állam hitvallásában.”

Az államéban? A legtöbb állam hitvallása, éppen ellenkezőleg, azzal kezdődik, hogy nagyokat és kicsiket, gazdagokat és szegényeket egyenlőtlenné tesz a törvény előtt.

„Morel drágakőcsiszoló a maga naiv jóravalóságában igen világosan kimondja a titkot (tudniillik a szegények és gazdagok ellentétének titkát); ezt mondja: Ha a gazdagok tudnák! ha a gazdagok tudnák! a szerencsétlenség az, hogy ők nem tudják, mi a szegénység.”

Szeliga úr nem tudja, hogy Eugène Sue a francia burzsoázia iránti udvariasságból anakronizmust követ el, amikor a XIV. Lajos korabeli polgárok szállóigéjét: „Ah! si le roi le savait” [Ó, ha a király tudná!], ebben a módosított formában: „Ah! si le riche le savait!” [Ó, ha a gazdag tudná!] a charte vérité² korában élő munkás, Morel szájába adja. Ez a naiv viszony gazdag és szegény között legalábbis Angliában és Franciaországban már megszűnt. Itt a gazdagság tudományos képviselői, a nemzetgazdászok elterjedtté tették a szegénység fizikai és erkölcsi nyomorába való igen aprólékos betekintést. Kárpótlásul bebizonyították, hogy ennek a nyomornak így kell maradnia, mert a mai állapotoknak így kell maradniuk. Sőt gondosságukban még azokat az arányokat is kiszámították, amelyekben a szegénységnek a gazdagság javára és a saját javára halálozások útján meg kell tizedelődnie.

Amikor Eugène Sue a bűnözők kocsmáit, búvóhelyeit és nyelvét írja le, Szeliga úr felfedi a „titkot”, hogy a „szerzőnek” nem az a fontos, hogy ezt a nyelvet és ezeket a búvóhelyeket írja le, hanem hogy: „megismertesse a rosszra ösztökélő hajtórugók titkát”. „Elvégre éppen a legélénkebb forgalmú helyeken [...] vannak a bűnözők otthon.“

Mit szólna egy természetbúvár ahhoz, ha azt bizonygatnák neki, hogy a méh sejtje nem mint méhsejt érdekli őt, hogy ez a sejt nem titok annak, aki nem tanulmányozta, mert a méh „elvégre éppen” a szabad levegőn és a virágon „van csak igazán otthon”? A bűnözők búvóhelyeiben és a bűnöző-nyelvben tükröződik a bűnöző jelleme, ezek egy darabja a bűnöző létezésének, leírásuk hozzátartozik az leírásához, mint ahogy a petite maison [titkos találkahely] leírása hozzátartozik a femme galante [félvilági nő] leírásához.

A bűnözők búvóhelyei olyan „titkok” nemcsak egyáltalában a párizsiaknak, hanem még a párizsi rendőrségnek is, hogy még e pillanatban is világos és széles utakat törnek a Citében [Párizs belvárosában], hogy ezeket a zugokat hozzáférhetővé tegyék a rendőrség számára.

Végül maga Eugène Sue kijelenti, hogy a fent említett leírásoknál az olvasók részéről „sur la curiosité craintive” [a félős kíváncsiságra] számít. Eugène Sue úr összes regényeiben az olvasóknak erre a félős kíváncsiságára számított. Emlékezzünk csak az „Atar Gull”-ra, a „Salamandre”-ra, a „Plick et Plock”-ra stb.

A „Mystères de Paris” kritikai ábrázolásának titka a spekulatív, a hegeli konstrukció titka. Miután Szeliga úr a „civilizáción belüli elvadulást” és az államban meglevő jogtalanságot „titkoknak” nyilvánította, vagyis feloldotta „a titok” kategóriájává, elindítja „a titkot” spekulatív életpályáján. A spekulatív konstrukció általános jellemzésére elég lesz néhány szó. A mód, ahogy Szeliga úr a „Mystères de Paris”-t tárgyalja, képet ad e konstrukció egyes alkalmazásáról.

Ha a valóságos almákból, körtékből, földieprekből, mandulákból kialakítom magamnak a „gyümölcs” általános képzetét, ha tovább megyek, és azt képzelem, hogy a valóságos gyümölcsökből nyert elvont képzetem: „a gyümölcs”, egy rajtam kívül létező lényeg, sőt a körte, az alma stb. igazi lényege, akkor én — spekulatíve kifejezve — „a gyümölcsöt” a körte, az alma, a mandula stb. „szubsztanciájának“ nyilvánítom. Azt mondom tehát, a körte számára lényegtelen, hogy ő körte, az alma számára lényegtelen, hogy ő alma. A lényeges ezekben a dolgokban eszerint nem a valóságos, érzékileg szemlélhető létezésük, hanem a belőlük általam elvont és nekik tulajdonított lényeg, a képzetem lénye, „a gyümölcs”. Az almát, a körtét, a mandulát stb. aztán „a gyümölcs” puszta létezési módjainak, moduszainak nyilvánítom. Véges, az érzékektől támogatott értelmem persze megkülönbözteti az almát a körtétől és a körtét a mandulától, de spekulatív eszem ezt az érzéki különbözőséget lényegtelennek és közömbösnek nyilvánítja. Ugyanazt látja az almában, mint a körtében, és a körtében ugyanazt, mint a mandulában, tudniillik: „a gyümölcsöt”. A különös valóságos gyümölcsök már csak látszatgyümölcsöknek számítanak, melyeknek igazi lényege „a szubsztancia”, „a gyümölcs”.

Ezen a módon nem jutunk el különös gazdagsághoz a meghatározásokban. Áz a mineralógus, akinek egész tudománya arra korlátozódik, hogy minden ásvány igazában az ásvány, — a maga képzeletében volna mineralógus. A spekulatív mineralógus minden ásványról azt mondja, hogy „az ásvány”, és tudománya arra korlátozódik, hogy ezt a szót annyiszor elismétli, ahány valóságos ásvány van.

Ezért a spekuláció, amely a különböző valóságos gyümölcsökből az elvonatkoztatás egy „gyümölcsét” — a „gyümölcsöt” csinálta, kénytelen, hogy egy valóságos tartalom látszatához eljusson, valamilyen módon megkísérelni, hogy a „gyümölcstől”, a szubsztanciától újból visszatérjen a valóságos különbözőfajta profán gyümölcsökhöz, a körtéhez, az almához, a mandulához stb. Amilyen könnyű azonban valóságos gyümölcsökből „a gyümölcs" elvont képzetét létrehozni, olyan nehéz „a gyümölcs” elvont képzetéből valóságos gyümölcsöket létrehozni. Sőt nem is lehetséges egy elvonatkoztatástól az elvonatkoztatás ellentétéhez eljutnom, ha nem teszek le az elvonatkoztatásról.

A spekulatív filozófus ennélfogva ismét letesz a „gyümölcs” elvonatkoztatásáról, de spekulatív, misztikus módon tesz le róla, tudniillik azt a látszatot keltve, mintha nem tenne le róla. Ezért valóban is csak látszatra megy túl az elvonatkoztatáson. Körülbelül így okoskodik:

Ha az alma, a körte, a mandula, a földieper igazában nem egyéb, mint „a szubsztancia”, „a gyümölcs”, akkor felvetődik a kérdés, miért van az, hogy „a gyümölcs” előttem hol almának, hol körtének, hol mandulának mutatkozik, honnan ered a sokféleségnek ez a látszata, amely oly érzékletesen ellentmond az egységről, „a szubsztanciáról, „a gyümölcsről” való spekulatív szemléletemnek.

Ez azért van, feleli a spekulatív filozófus, mert „a gyümölcs” nem holt, különbségnélküli, nyugvó, hanem eleven, magát magában megkülönböztető, mozgó lény. A profán gyümölcsök különbözőségének nemcsak az én érzéki értelmem számára, hanem maga „a gyümölcs”, a spekulatív ész számára is jelentősége van. A különböző profán gyümölcsök az „egy gyümölcs” különböző életmegnyilvánulásai, kikristályosodások, melyeket „a gyümölcs” maga képez. Tehát pl. az almában „a gyümölcs” almaszerű, a körtében körteszerű létezést ad magának. Nem azt kell tehát ezentúl mondanunk, amit a szubsztancia álláspontján mondtunk: a körte „a gyümölcs”, az alma „a gyümölcs”, a mandula „a gyümölcs”, hanem inkább ezt: „a gyümölcs” körteként tételezi magát, „a gyümölcs” almaként tételezi magát, „a gyümölcs” mandulaként tételezi magát — és azok a különbségek, melyek az almát, a körtét, a mandulát egymástól elválasztják, éppen „a gyümölcs” önmegkülönböztetései, és a különös gyümölcsöket ezek teszik éppen megkülönböztetett tagokká „a gyümölcs” életfolyamatában. „A gyümölcs” tehát immár nem tartalomnélküli, különbségnélküli egység, hanem az egység mint összesség, mint az „organikusan tagozott sorrendet” képező gyümölcsök „totalitása”. „A gyümölcs” e sorrend mindegyik tagjában fejlettebb, kifejezettebb létezést ad magának, míg végül az összes gyümölcsök „összefoglalásaként” egyúttal az élő egység is lesz, amely a gyümölcsök mindegyikét éppúgy magában feloldva tartalmazza, mint ahogy magából létrehozza, amiként pl. a test valamennyi tagja állandóan feloldódik a vérben és állandóan létrejön a vérből.

Látjuk: míg a keresztény vallás istennek csak egy inkarnációjáról tud, a spekulatív filozófia annyi inkarnációval rendelkezik, ahány dolog van, mint ahogy itt mindegyik gyümölcsben a szubsztanciának, az abszolút gyümölcsnek egy-egy inkarnációjával rendelkezik. A spekulatív filozófus számára fő érdek tehát az, hogy a valóságos profán gyümölcsök létezését létrehozza és titokzatos módon megmondja azt, hogy vannak almák, körték, mandulák és mazsolák. De azok az almák, körték, mandulák és mazsolák, amelyeket a spekulatív világban viszontlátunk, immár csak látszatalmák, látszatkörték, látszatmandulák és látszatmazsolák, mert „a gyümölcsnek”, ennek az elvont értelmi lénynek az életmozzanatai, tehát maguk is elvont értelmi lények. Ami tehát a spekulációban örömet okoz neked, az az, hogy viszontlátod az összes valóságos gyümölcsöket, de mint olyan gyümölcsöket, amelyeknek magasabb misztikus jelentőségük van, amelyek agyad éteréből, nem pedig az anyagi talajból nőttek ki, amelyek „a gyümölcsnek”, az abszolút szubjektumnak inkarnációi. Amikor tehát az elvonatkoztatástól, a természetfeletti értelmi lénytől, „a gyümölcstől” visszatérsz a valóságos természetes gyümölcsökhöz, akkor viszont a természetes gyümölcsöknek szintén természetfeletti jelentőséget adsz és merő elvonatkoztatásokká változtatod őket. A fő érdek számodra ugyanis az, hogy kimutasd „a gyümölcs” egységét mindezekben az életmegnyilvánulásaiban, az almában, a körtében, a mandulában, tehát kimutasd e gyümölcsök misztikus összefüggését és azt, hogyan valósul meg fokról fokra mindegyikükben „a gyümölcs” és hogyan megy tovább szükségszerűen, pl. mazsola-létezéséből mandula-létezésébe. Ezért a profán gyümölcsök értéke már szintén nem a természetes tulajdonságaikban rejlik, hanem a spekulatív tulajdonságukban, melynél fogva egy meghatározott helyet foglalnak el „az abszolút gyümölcs” életfolyamatában.

A közönséges ember azt hiszi, nem mond vele semmi rendkívülit, ha azt mondja, hogy vannak almák és körték. De a filozófus, amikor ezeket a létezéseket spekulatív módon fejezi ki, valami rendkívülit mondott. Csodát vitt véghez, „a gyümölcs”-ből, ebből a nem-valóságos értelmi lényből létrehozta a valóságos természeti lényeket, az almát, a körtét stb., vagyis a saját elvont értelméből, melyet önmagán kívül álló abszolút szubjektumnak, itt „a gyümölcs”-nek képzel el, megteremtette ezeket a gyümölcsöket, és minden létezés kimondásával egy-egy teremtőaktust végez.

Magától értetődik, hogy a spekulatív filozófus ezt a folytonos teremtést csak úgy viszi végbe, hogy az alma, a körte stb. általánosan ismert, a valóságos szemléletben készenlevő tulajdonságait mint általa feltalált meghatározásokat csempészi be, hogy annak, amit csakis az elvont értelem teremthet, ti. az elvont értelmi formuláknak, a valóságos dolgok nevét adja; és hogy végül saját tevékenységét, amellyel ő tér át az alma képzetéről a körte képzetére, az abszolút szubjektum, „a gyümölcs” öntevékenységének nyilvánítja.

Ezt a műveletet spekulatív nyelven így nevezik: a szubsztanciának szubjektumként, belső folyamatként, abszolút személyként való megragadása, és az ilyen megragadás a hegeli módszer lényegi jellemvonása.

E megjegyzéseket előre kellett bocsátanunk, hogy Szeliga urat megérthetővé tegyük. Míg Szeliga úr eddig valóságos viszonyokat — mint pl. a jogot és a civilizációt — oldott fel a titok kategóriájává és ezzel „a titkot” szubsztanciává tette, csak most emelkedik az igazán spekulatív, a hegeli magaslatra, és „a titkot” önálló szubjektummá változtatja, amely a valóságos állapotokban és személyekben inkarnálódik, és amelynek életmegnyilvánulásai grófnék, márkinék, grizettek, portások, jegyzők, kuruzslók, valamint szerelmi cselszövések, bálok, faajtók stb. Miután a valóságos világból létrehozta „a titok” kategóriáját, most ebből a kategóriából létrehozza a valóságos világot.

Szeliga úr ábrázolásában annál szemmelláthatóbban lelepleződnek a spekulatív konstrukció titkai, mert Szeligának elvitathatatlanul kettős előnye van Hegellel szemben. Először is Hegel azt a folyamatot, melynek révén a filozófus az érzéki szemlélet és a képzet közvetítésével egyik tárgyról a másikra átmegy, mesteri szofisztikus ügyességgel tudja mint magának a képzeletbeli értelmi lénynek, az abszolút szubjektumnak a folyamatát ábrázolni. Azután pedig Hegel a spekulatív ábrázoláson belül nagyon gyakran valóságos, magát a dolgot megragadó ábrázolást nyújt. Ez a spekulatív kifejtésen belüli valóságos kifejtés arra csábítja az olvasót, hogy a spekulatív kifejtést valóságosnak, a valóságos kifejtést pedig spekulatívnak tartsa.

Szeliga úrnál mindkét nehézség elmarad. Dialektikájában nyoma sincs a színlelésnek és képmutatásnak. Ő dicséretreméltó becsületességgel és a legnyíltszívűbb egyenességgel végzi mutatványát. Azután pedig sehol sem fejt ki valóságos tartalmat, úgyhogy nála a spekulatív konstrukció minden zavaró járulék, minden kétértelmű burkolat nélkül, pucér szépségében tárul a szem elé. Szeliga úrnál ragyogóan megmutatkozik az is, hogyan teremti meg a spekuláció egyrészt látszólag szabadon önmagából a priori a tárgyát, másrészt azonban, éppen mert a tárgytól való ésszerű és természetes függőségét szofisztikával el akarja vitatni, hogyan esik a legésszerűtlenebb és legtermészetellenesebb szolgaságába a tárgynak, amelynek legvéletlenebb, legegyénibb meghatározásait abszolúte szükségszerűeknek és általánosaknak kénytelen megkonstruálni.

Miután végigvezetett a társadalom legalsóbb rétegein, például a bűnözők kocsmáin, Eugène Sue átvisz bennünket a haute volée-ba [előkelő társaságba], a St. Germain-negyed egyik báljára.

Szeliga úr ezt az átmenetet a következőképpen konstruálja meg:

„A titok egy fordulattal igyekszik magát kivonni a szemlélődés alól; eddig mint abszolút rejtelmes, minden meg- és felfoghatóságból kisikló, negatív valami szembenállt az igazival, reálissal, pozitívval, most behatol ebbe mint ennek láthatatlan tartalma. Ezzel azonban letesz annak feltétlen lehetőségéről is, hogy felismerjék.”

„A titok”, amely eddig szembenállt az „igazival”, „reálissal”, „pozitívval”, nevezetesen a joggal és a műveltséggel, „most behatol ebbe”, nevezetesen a műveltség régiójába. Hogy a haute volée a műveltség kizárólagos régiója, ez rejtelem, ha nem is Párizsé, de Párizsnak. Szeliga úr nem áttér a bűnözők világának titkairól az arisztokrata társaság titkaira, hanem „a titok” válik a művelt társaság „láthatatlan tartalmává”, voltaképpeni lényegévé. Nem Szeliga úr „új fordulata" ez, azért, hogy további szemlélődéseket végezhessen, hanem „a titok” veszi ezt az „új fordulatot”, hogy magát kivonja a szemlélődés alól.

Szeliga úr, mielőtt még valóban követné Eugène Sue-t oda, ahová szíve hajtja, tudniillik az arisztokrata-bálra, előbb még felhasználja az a priori konstruáló spekuláció képmutató fordulatait.

„Persze előrelátható, milyen kemény tokot választ majd magának »a titok« burkolatul, és valóban, úgy látszik, mintha leküzdhetetlenül áthatolhatatlan lenne [...] hogy [...] ezért elvárható, hogy egyáltalában [...] mégis itt elengedhetetlen egy új kísérlet a mag kihámozására.”

Elég az hozzá, Szeliga úr odáig jutott, hogy a „metafizikai szubjektum, a titok — most könnyedén, fesztelenül, kacéran lép fel.

Hogy mármost az arisztokrata társaságot „titokká” változtassa át, Szeliga úr néhány reflexióba bocsátkozik a „műveltségről". Csupa olyan tulajdonságot előfeltételez az arisztokrata társaságról, melyeket senki sem keres benne, hogy később rájöjjön arra a „titokra”, hogy e társaságnak nincsenek meg ezek a tulajdonságai. Ezt a felfedezést azután mint a művelt társaság „titkát” tálalja fel. Így pl. azt kérdezi magától Szeliga úr, vajon „az általános ész” — talán a spekulatív logika? — képezi-e a művelt társaság „társas szórakozásainak" tartalmát, vajon „csakis a szeretet ritmusa és mértéke" „teszi-e harmonikus egésszé” ezt a társaságot, vajon az, „amit általános műveltségnek nevezünk, az általánosnak, az öröknek, az eszményinek a formája-e”, más szóval, vajon az, amit műveltségnek nevezünk, metafizikai képzelgés-e? Kérdéseire Szeliga úr könnyűszerrel a priori megjósolhatja: „egyébként az, hogy a válasz tagadó lesz [...], várható."

Eugène Sue regényében az alantas világból az előkelőbe való átmenet közönséges regényátmenet. Rudolfot, a geroldsteini herceget álöltözetei ugyanúgy eljuttatják a társadalom alsóbb rétegeibe, ahogyan rangja hozzáférhetővé teszi számára a társadalom magasabb köreit. Az arisztokratabálba menet is korántsem a mostani világállapotok ellentétein reflektál, hanem saját ellentétes maskaráit érzi izgatóknak. Közli legalázatosabb kísérőivel, milyen módfelett érdekesnek látja magát a különböző helyzetekben.

„Je trouve” — mondja — „assez de piquant dans ces contrastes: un jour peintre en éventails, m’établant dans un bouge de la rue aux Fèves; ce matin commis marchand offrant un verre de cassis à Madame Pipelet, et ce soir [...] un des privilégiés par la grâce de dieu, qui régnent sur ce monde.” [„Eléggé izgatóknak érzem ezeket az ellentéteket: egyik nap legyezőfestő vagyok, aki a rue aux Fèves egyik odújában üti fel tanyáját; ma reggel kereskedősegéd, aki Madame Pipelet-nek egy üveg ribizkelikőrt ajánl, és ma este [...] egyike az Isten kegyelméből való kiváltságosaknak, akik e világon uralkodnak.”

A bálba való beléptekor így zeng a kritikai kritika:

Ilyen dicshimnuszokban tör ki:

„Itt napfényt varázsoltak az éjszakába, a tavasz zöldjét és a nyár pompáját a télbe. Tüstént olyan hangulatba kerülünk, hogy hinnünk kell abban a csodában, hogy Isten van jelen az emberi kebelben, kivált amikor szépség és kellem támogatja azt a meggyőződésünket, hogy eszmények közvetlen közelében vagyunk.”(!!!)

Ó, te tapasztalatlan, hiszékeny kritikai falusi plébános! Csak a te kritikai együgyűségedet ringathatja egy csillogó párizsi bálterem nyomban olyan babonás „hangulatba”, hogy hiszel „abban a csodában, hogy Isten van jelen az emberi kebelben”, s a párizsi divathölgyeket „közvetlen eszményeknek”, földreszállt angyaloknak látod!

Kenetteljes naivitásában a kritikai plébános kihallgatja a két „szépek szépét”, Clémence d’Harville-t és Sarah MacGregor grófnét. Találjuk ki, mit szeretne „kihallgatni":

azt, hogy „mi módon válhatunk képessé arra, hogy áldássá legyünk szeretett gyermekeink, s a boldogság egész telje a hitvestárs számára”! [...] „Hallgatjuk [...] ámulunk [...] nem hiszünk a fülünknek.”

Titkos kárörömet érzünk, mikor a hallgatódzó lelkipásztort csalódás éri. A hölgyek nem „az áldásról” társalognak, nem is a boldogság „teljéről”, sem pedig az „általános észről”, ellenkezőleg, „d’Harville asszony férjének megcsalását veszik tervbe”.

A hölgyek egyikéről, MacGregor grófnéról, a következő naiv felvilágosítást kapjuk:

„Eléggé vállalkozó szellemű" volt ahhoz, „hogy titkos házasság következtében egy gyermek anyjává legyen”.

A grófné e vállalkozó szelleme kellemetlenül érinti Szeliga urat, s megrója érte:

„Úgy látjuk, hogy a grófné minden törekvése egyéni, önző előnyét célozza.”

Igen, a grófné céljának elérésétől, a geroldsteini herceggel való házasságától egyáltalán semmi jót sem vár Szeliga úr:

„egyáltalán nem kecsegtethetjük magunkat azzal, hogy ezt a geroldsteini herceg alattvalóinak boldogítására fogja felhasználni”.

Puritánunk azután „érzületteli komolysággal” fejezi be dörgedelmes prédikációját:

„Sarah” (a vállalkozó szellemű hölgy) „egyébként még talán nem is kivétel ezekben a fényes körökben, habár egyik csúcspontja ezeknek.”

Egyébként még talán nem is! Habár! És vajon egy kör „csúcspontja” nem kivétel?

Két másik eszmény, d’Harville márkiné és Lucenay hercegné jelleméről ezt tudjuk meg:

Belőlük „hiányzik a szív elégedettsége”. Házasságukban nem találták meg szerelmük tárgyát, így hát most szerelmük tárgyát a házasságon kívül keresik. A szerelem a házasságban titok maradt előttük, és a szív parancsoló ösztöne hajtja őket, hogy ezt a titkot szintén leleplezzék. Így hát a titkos szerelem karjaiba vetik magukat.

A „szerelemnélküli házasságnak” ezek az „áldozatai” „önkénytelenül oda sodródnak, hogy a szerelmet magát külső dologgá, úgynevezett viszonnyá alacsonyítják le, s a szerelem belső, éltető lényegi elemének a regényest, a titkot tartják”.

Ennek a dialektikai fejtegetésnek érdeme annál többre becsülendő, minél általánosabb alkalmazhatóságnak örvend.

Pl. akinek saját otthonában nem szabad innia és mégis érzi magában az ivás szükségletét, otthonán „kívül" keresi ivása „tárgyát” és „így hát” a titkos ivás karjaiba veti magát. Sőt oda sodródik, hogy a titkot az ivás lényegi tartozékának tekinti, ámbár nem fogja az italt puszta „külső”, közömbös dologgá lealacsonyítani, ahogyan ama hölgyek sem teszik azt a szerelemmel. Hiszen magának Szeliga úrnak kijelentése szerint nem a szerelmet, hanem a szerelemnélküli házasságot alacsonyítják le azzá, ami valóban, külső dologgá, úgynevezett viszonnyá.

„Vajon mi” — olvassuk ezután — „a szerelem »titka«?"

Az imént már megkonstruáltuk, hogy „a titok” az ilyenfajta szerelem „lényege". Hogyan firtathatjuk most a titok titkát, a lényeg lényegét?

„Nem” — szavalja a plébános —, „nem a ligetek árnyas ösvényei, nem a holdas éj természetes félhomálya, nem is a pompás kárpitok és függönyök előidézte mesterséges félhomály, nem a hárfák és orgonák szelíd és bódító hangja, nem a tiltottnak hatalma [...]”

Kárpitok és függönyök! Szelíd és bódító hang! És mindehhez még az orgonák! Ugyan verje ki már fejéből plébános úr a templomot! Ki fog orgonákat magával hozni egy szerelmi légyottra?

„Mindez” (kárpitok és függönyök és orgonák) „csak a titokzatos."

De hát nem a titokzatos a „titka” a titkos szerelemnek? Semmiképpen:

„A titok benne az, ami izgató, mámorító, bódító, az érzékiség hatalma."

A „szelíd és bódító” hangban a plébános már megkapta a bódítót. Ha pedig a kárpitok és orgonák helyett teknősbékalevest és pezsgőt hozott volna szerelmi légyottjára, nem hiányoznék az „izgató és mámorító" sem.

„Az érzékiség hatalmát” — imigyen oktat a szent férfiú — „nem akarjuk ugyan bevallani magunknak; pedig csak azért uralkodik oly roppant erővel rajtunk, mert száműzzük magunkból, nem ismerjük el saját természetünknek — a saját természetünknek, melyet aztán le is tudnánk küzdeni, mihelyt az észnek, az igazi szerelemnek, az akarat erejének rovására igyekszik érvényesülni.”

A lelkipásztornak a spekulatív teológia módján azt tanácsolja, ismerjük el az érzékiséget saját természetünknek, hogy utóbb leküzdhessük, azaz elismerését visszavonhassuk. Igaz, hogy csak akkor akarja leküzdeni, mihelyt az ész rovására óhajt érvényesülni — az az akaraterő és az a szerelem, amely ellentétben áll az érzékiséggel, csak az ész akaratereje és szerelme. A nem-spekulatív keresztény is elismeri az érzékiséget, amennyiben nem az igazi észnek, ti. a hitnek, nem az igazi szeretetnek, ti. az Isten iránti szeretetnek és nem az igazi akaraterőnek, vagyis a Krisztusban való akaratnak rovására érvényesül.

A plébános nyomban elárulja igazi véleményét, mikor így folytatja:

„Ha tehát a szerelem már nem lényege többé a házasságnak, egyáltalában az erkölcsiségnek, akkor az érzékiség lesz a szerelemnek, az erkölcsiségnek, a művelt társaságnak a titka — az érzékiség mind a kizáró értelmében, amikor is az idegek remegését, az erekben lüktető tüzes áramlatot jelenti, mindpedig abban az átfogóbb értelmében, amelyben szellemi erő látszatává fokozódik, uralomvággyá, becsvággyá, dicsőségszomjjá emelkedik [...] MacGregor grófné” az utóbbi értelmében „képviseli az érzékiséget mint a művelt társaság titkát.”

A plébános fején találja a szöget. Hogy az érzékiséget leküzdje, mindenekelőtt az idegáramlásokat és a gyors vérkeringést kell leküzdenie. — Szeliga úr „kizáró” értelemben azt hiszi, hogy a nagyobb testmeleg az erekben lüktető vér tüzeléséből ered, nem tudja, hogy a melegvérű állatokat azért nevezik melegvérűeknek, mert vérük melege, csekély módosulásokat leszámítva, állandóan ugyanazon a fokon marad. — Mihelyt az idegek nem áramlanak és a vér az erekben nem tüzel többé, a bűnös test, az érzéki vágyaknak ez a székhelye, síri csendessé válik, és a lelkek akadálytalanul társaloghatnak az „általános észről”, az „igazi szerelemről” és a „tiszta morálról”. A lelkipásztor az érzékiséget annyira lefokozza, hogy az érzéki szerelemnek éppen azokat a mozzanatait szünteti meg, amelyek lélekkel töltik el a gyors vérkeringést, amely azt bizonyítja, hogy az ember nem érzéketlen egykedvűséggel szeret, az idegáramlásokat, amelyek az érzékiség legfőbb székhelyéül szolgáló szervet összekötik az aggyal. Az igazi érzéki szerelmet a gépies secretio seminis-re [magkiválasztásra] redukálja, és egy hírhedt német teológussal együtt azt gügyögi:

„Ne az érzéki szerelem végett, ne a hús vágyainak kedvéért, hanem mert az Úr mondá, szaporodjatok és sokasodjatok.”⁴

Hasonlítsuk most össze a spekulatív konstrukciót Eugène Sue regényével. Sue nem az érzékiséget tünteti fel a szerelem titkának, hanem rejtelmeket, kalandokat, akadályokat, félelmeket, veszélyeket és nevezetesen a tiltottnak hatalmát.

„Pourquoi” — mondja — „beaucoup de femmes prennent-elles pourtant des hommes qui ne valent pas leurs maris? Parce que le plus grand charme de l’amour est l’attrait affriandant du fruit défendu [...] avancez que, en retranchant de cet amour les craintes, les angoisses, les difficultés, les mystères, les dangers, il ne reste rien ou peu de chose, c’est-à-dire, l’amant [...] dans sa simplicité première [...] en un mot, ce serait toujours plus ou moins l’aventure de cet homme à qui l’on disait: »Pourquoi n’épousez-vous donc pas cette veuve, votre maîtresse?« —
»Hélas, j'y ai bien pensé« — répondit-il — »mais alors je ne saurais plus où aller passer mes soirées.«” [„Miért választ sok asszony mégis olyan szeretőt, aki nem ér fel a férjével? Mert a szerelem legnagyobb varázsa a tiltott gyümölcs csábító ereje [...] valljuk be, hogy ha megfosztjuk ezt a szerelmet a félelmektől, az aggodalmaktól, az akadályoktól, a rejtelmektől, a veszélyektől, akkor semmi sem marad vagy csak nagyon kevés, tudnillik a szerető [...] a maga eredeti szimplaságában [...] egyszóval ez mindig többé-kevésbé annak az embernek az esete volna, akinek azt mondták; »Miért nem veszi hát feleségül ezt az özvegyet, a kedvesét?« —
»Ó, valóban, gondoltam már erre« — válaszolta — »de akkor többé nem tudnám hol tölteni az estéimet.«"

Míg Szeliga úr kifejezetten kijelenti, hogy nem a tiltottnak a hatalma a szerelem titka, Eugène Sue ezt ugyanolyan kifejezetten „a szerelem legnagyobb varázsának” és az extra muros [a falakon kívüli] szerelmi kalandok okának jelenti ki.

„La prohibition et la contrebande sont inséparables en amour comme en marchandise.” [„A tilalom és a csempészés a szerelemben éppúgy elválaszthatatlan, mint a kereskedelemben.”⁵]

Ugyanígy Eugène Sue, spekulatív írásmagyarázójával ellentétben, azt állítja, hogy

„a színlelésre és cselre való hajlam, a titkok és az ármánykodások kedvelése lényegbeli tulajdonsága, természetes hajlama és parancsoló ösztöne a női természetnek”.

Eugène Sue urat csupán az feszélyezi, hogy ez a hajlam, ez a kedvtelés a házasság ellen irányul, a női természet ösztöneinek ártalmatlanabb, hasznosabb alkalmazását keresi.

Míg Szeliga úr MacGregor grófnőt amaz érzékiség képviselőjévé teszi, amely „szellemi erő látszatává fokozódik”, Eugène Sue-nél a grófné elvont értelemember. „Becsvágya” és „gőgje” korántsem az érzékiség formái, hanem az érzékiségtől teljesen független, elvont értelem szüleményei.

Eugène Sue ezért kifejezetten megjegyzi, hogy „a szerelem forró sugallatai soha nem dobogtatták meg jéghideg keblét, a szív vagy az érzékek semmiféle meglepetésszerű rohama nem zavarhatta meg e körmönfont, önző és becsvágyó nő könyörtelen számításait”.

Az elvont, rokonszenv-érzésektől mentes, hidegvérű értelem önzése e nő leglényegesebb jellegzetessége. Lelkét ezért „szárazon kegyetlennek”, szellemét „agyafúrtan gonosznak”, jellemét „alattomosnak” és — ez igen jellemző az elvont értelememberre — „abszolútnak”, színlelését „mélységesnek” írja le a regény. — Mellékesen megjegyezve, Eugène Sue a grófné életpályáját ugyanolyan bárgyún okolja meg, mint legtöbb regényalakjáét. Egy öreg dajka elhiteti vele, hogy „koronás fővé” kell lennie. E képzelgés hatására útra kel, hogy házassággal koronát szerezzen. Végül abba a következetlenségbe esik, hogy egy kis német serenissimust [fenséget] „koronás főnek” tart.

Az érzékiség elleni kirohanásai után kritikai szentünknek még ki kell mutatnia, miért egy bálon vezet be bennünket Eugène Sue a haute volée-ba, bár a bevezetésnek ez a módszere csaknem minden francia regényírónál megtalálható, míg az angolok inkább vadászaton vagy vidéki kastélyban vezetik be olvasóikat a jobb világba.

„E felfogás” (tudniillik Szeliga úr felfogása) „szempontjából nem lehet közömbös és itt” (Szeliga konstrukciójában) „nem lehet pusztán véletlen, hogy Eugène Sue éppen egy bálon vezet be bennünket az előkelő világba.”

Ezzel szabadjára engedte a gyeplőt, s a ló fürgén üget egy sor ó-wolffi emlékezetű következtetésen át a szükségszerűség felé.

„A tánc a legáltalánosabb jelensége az érzékiségnek mint titoknak. A két nem közvetlen érintkezése, a két nem átölelése” (?), „amely a párosság feltétele, a táncban megengedett dolgok, mert a szemlátomás és a közben valóban” — valóban, plébános úr? — „érezhetővé váló édes érzés ellenére mégsem számítanak érzéki” — hanem netán általánosan ésszerű? — „érintkezésnek és átölelésnek.” És most egy zárómondat, amely legfeljebb sántítva táncol: „Hiszen ha csakugyan annak számítanának, nem volna érthető, miért hogy csupán a táncnál ilyen elnéző a társadalom, míg megfordítva oly szigorú elítéléssel sújtja azt, ami, ha máshol ugyanilyen szabadon akarna megmutatkozni, mint az erkölcs és a szemérem elleni megbocsáthatatlan vétség, megbélyegzést és irgalmatlan kitaszítást von maga után.”

A plébános úr nem a kánkánról, nem is a polkáról, hanem a táncról mint táncról beszél, a tánc kategóriájáról, amelyet sehol nem táncolnak, csak az ő kritikai kobakjában. Nézze meg egyszer, hogyan táncolnak a párizsi Chaumière-ben, és keresztény-germán lelkülete fel fog háborodni ezen a merészségen, ezen a nyíltságon, ezen a kecses pajzánságon, a legérzékibb mozgásnak ezen a zenéjén. Saját „valóban érezhetővé váló édes érzése” „érezhetővé” tenné számára, hogy „csakugyan nem volna érthető, miért hogy a táncolók maguk, míg megfordítva” a nyílt, emberies érzékiség felemelő benyomását teszik a szemlélőre, „ami ha máshol”, nevezetesen Németországban, „ugyanígy megnyilvánulna, mint [...] megbocsáthatatlan vétség stb. stb. Nem azért, mert a saját szemükben, legalábbis úgyszólván, nemcsak hogy kell és szabad lenniük nyíltan érzéki embereknek, hanem kellhet és kell is hogy kelljen lenniük!!

A kritikus, a tánc lényege kedvéért, bevezettet bennünket a bálba. Egy nagy nehézségbe ütközik. Ezen a bálon táncolnak ugyan, de csak képzeletben. Eugène Sue ugyanis egyetlen szóval sem írja le a táncot. Nem vegyül a táncolok forgatagába. A bál neki csak alkalom, hogy az arisztokrata főszereplőket összehozza. Elkeseredésében „a kritika” a költő hóna alá nyúl, kiegészítve őt, és saját „fantáziája” könnyedén fest báli jelenségeket stb. Míg Eugène Sue-t a kritika felállította szabály szerint a bűnözők búvóhelyeinek és a bűnözők nyelvének leírásakor nem érdekelte közvetlenül e búvóhelyek és e nyelv leírása, a tánc viszont, amelyet nem ő maga, hanem „nagyfantáziájú” kritikusa ábrázol, szükségszerűen végtelenül érdekli.

Gyerünk tovább!

„Valóban, a társasági hang és modor titka — e legvégső természetellenesség titka — a természethez való visszatérés vágya. Ezért is hat egy Cecilyhez hasonló jelenség a művelt társaságban olyan felvillanyozóan, ezért arat olyan hallatlan sikereket. Ennek a nőnek, aki rabszolganőként rabszolgák közt nőtt fel, műveltség nélkül, csakis természetére utalva — neki ez a természet az élet egyetlen forrása. Amikor hirtelen egy udvarba kerül, a kényszer és az erkölcs uralma alá, csakhamar átlát ezek titkán [...] Ebben a szférában, amely felett feltétlenül uralkodhat, mivel hatalma, természetének hatalma rejtelmes varázslatnak tűnik, Cecilynek szükségszerűen a mértéktelenségbe kell tévelyednie, holott egykor, amikor még rabszolganő volt, ugyanez a természet arra tanította, hogy álljon ellent hatalmas ura minden becstelen ajánlatának és őrizze meg hűségét szerelme iránt. Cecily a művelt társaság leleplezett titka. A megvetett érzékek végül is áttörik a gátakat és teljes zabolátlanságukban zúdulnak elő” stb.

Szeliga úr olvasója, ha nem ismeri Sue regényét, okvetlenül azt hiszi, hogy Cecily az imént leírt bál hősnője. A regényben egy német fegyházban ül, miközben Párizsban táncolnak.

Cecily mint rabszolganő hű marad Dávidhoz, a néger orvoshoz, mert „szenvedélyesen” szereti, és mert tulajdonosa, Willis úr, „brutálisan" próbálja őt megkaparintani. Kicsapongó életmódra való áttérését Sue igen egyszerűen okolja meg. Az „európai világba” kerülve „pirul” azon, hogy „egy néger a házastársa”. Miután Németországba megérkezik, „nyomban" megrontja egy gonosz személy, és érvényre jut „indián vére”, amit a képmutató Sue úrnak, a douce morale [szelíd morál] és a doux commerce [szelíd kereskedelem] kedvéért,⁶ mint „perversité naturelle”-t [„természetes romlottság“-ot] kell jellemeznie.

Cecily titka az, hogy mesztic nő. Érzékiségének titka a trópusi hév. Parny a mesztic nőt dicsőítette Eleonórához írt szép költeményeiben.⁷ Hogy mennyire veszélyes a mesztic nő a francia matrózokra, az százegynéhány útleírásban olvasható.

„Cecily était le type incarné de la sensualité brûlante, qui ne s’allume qu’au feu des tropiques [...] Tout le monde a entendu parler de ces filles de couleur, pour ainsi dire mortelles aux Européens, de ces vampyrs enchanteurs, qui, enivrant leurs victimes de séductions terribles ... le lui laissent, selon l’énergique expression du pays, que ses larmes à boire, que son coeur à ronger.” [„Cecily a testetöltött típusa volt annak az izzó érzékiségnek, amely csak a trópusok hevében lobban lángra [...] Mindenki hallott már ezekről a színes bőrű lányokról, akik úgyszólván halálosak az európaiak szempontjából, ezekről a bűvös vámpírokról, akik szörnyű varázsukkal elkábítva áldozatukat [...] nem hagynak meg neki — a kifejező helyi szólás szerint — más italt, mint a könnyeit, más étket, mint a szívét.“]

Szó sincs róla, hogy Cecily éppen az arisztokratikus-művelt, unott férfiakra hatott oly mágikus erővel.

[...] „les femmes de l’espèce de Cecily exercent une action soudaine, une omnipotence magique sur les hommes de sensualité brutale tels que Jacques Ferrand.” [„a Cecily-fajta nőknek azonnali hatásuk, korlátlan mágikus hatalmuk van az olyan brutális érzékiségű férfiakon, mint Jacques Ferrand."

S mióta képviselik a jó társaságot olyan emberek, mint Jacques Ferrand? De a kritikai kritika kénytelen volt Cecilyt az abszolút titok életfolyamatának egyik mozzanataként megkonstruálni.

„A titok mint a művelt társaságnak a titka az ellentétből behatol ugyan a belsőbe. Mégis az előkelő világnak megintcsak megvannak kizárólagos saját körei, amelyekben a szentséget őrzi. Az előkelő világ mintegy kápolnája e szentek szentjének. De az előudvarban állóknak maga a kápolna a titok. A műveltség tehát a maga exkluzív helyzetében a népnek ugyanaz [...] mint ami a művelteknek a nyerseség.”

Ugyan — mégis, megintcsak — mintegy — de — tehát — ezek a mágikus kampók, amelyek a spekulatív fejtegetéslánc gyűrűit összekapcsolják. Szeliga úr a titkot a bűnözők szférájából behatoltatta a haute volée-ba. Most azt a titkot kell megkonstruálnia, hogy az előkelő világnak megvannak a maga kizárólagos körei, és hogy e körök titkai a népnek titkok. Ehhez a konstrukcióhoz a már említett varázskampókon kívül szükség van még arra, hogy egy kör átváltozzék kápolnává, s a nem-arisztokrata világ átváltozzék e kápolna előudvarává. Újabb titok Párizsnak, hogy a polgári társadalom valamennyi szférája csak előudvar a haute volée kápolnája számára.

Szeliga úr két célt tűz maga elé. Először annak a titoknak, amely a haute volée exkluzív körében inkarnálódott, azt a további meghatározást akarja adni, hogy „a világnak közkincse”. Másodszor Jacques Ferrand közjegyzőt mint a titok életének láncszemét akarja megkonstruálni. A következőképpen jár el:

„A műveltség még nem tud és nem akar körébe minden rendet és különbséget bevonni. Csak a kereszténység és a morál képes e földön egyetemes birodalmakat alapítani.”

Szeliga úrnak a műveltség, a civilizáció azonos az arisztokrata műveltséggel. Ezért nem veheti észre, hogy az ipar és a kereskedelem egészen más egyetemes birodalmakat alapít, mint a kereszténység és a morál, a családi boldogság és a polgári jólét. De hogyan jutunk el Jacques Ferrand közjegyzőhöz? Felettébb egyszerűen!

Szeliga úr a kereszténységet egy egyéni tulajdonsággá, a „jámborsággá" változtatja, a morált pedig egy másik egyéni tulajdonsággá, a „jóravalósággá". E két tulajdonságot egy egyénné foglalja össze, akit Jacques Ferrand-nak keresztel, mivel Jacques Ferrand-ban ez a két tulajdonság nincs meg, hanem színleli őket. Jacques Ferrand mármost a „jóravalóság és jámborság titka”. Ferrand „végrendelete” viszont „a látszólagos jámborság és jóravalóság titka”, tehát már nem magáé a jámborságé és jóravalóságé. Ha a kritikai kritika titokként akarta megkonstruálni ezt a végrendeletet, akkor a látszólagos jóravalóságot és jámborságot kellett volna e végrendelet titkának, nem pedig fordítva e végrendeletet a látszólagos jóravalóság titkának nyilvánítania.

Míg a párizsi közjegyzői kar Jacques Ferrand-ban a maga kegyetlen kigúnyolását látta, és kieszközölte, hogy a színházi cenzúra törölje ezt a szereplőt a színre alkalmazott „Mystères de Paris”-ból, a kritikai kritika — ugyanabban a pillanatban, amikor „a fogalmak felhőbirodalma ellen polemizál" — egy párizsi közjegyzőben nem párizsi közjegyzőt lát, hanem vallást és morált, jóravalóságot és jámborságot. Lehon közjegyző pere fel kellett volna, hogy világosítsa. Az a pozíció, amelyet a közjegyző Eugène Sue regényében elfoglal, szorosan összefügg hivatali pozíciójával.

„Les notaires sont au temporel ce qu’au spirituel sont les curés; ils sont les dépositaires de nos secrets." [„A közjegyzők világi dolgokban azok, amik lelkiekben a papok; titkaink letéteményesei.”] (Monteil: „Histoire des français des divers états” etc. IX. köt. 39. old.)

A közjegyző a világi gyóntatóatya. Hivatásos puritán, pedig a „tisztesség” — mondja Shakespeare — „nem puritán”.⁸ A közjegyző egyszersmind kerítő minden lehető cél szolgálatában, a polgári intrikák és cselszövések irányítója.

Ferrand közjegyzővel, akinek egész titka a képmutatása és a közjegyzősége, úgy tűnik, egy lépéssel sem jutottunk még előbbre, de figyeljük csak!

„Míg a közjegyzőnél a képmutatás teljesen tudatos dolog, Madame Roland-nál pedig mintegy ösztönös, addig kettejük között áll azoknak óriási tömege, akik nem tudnak a titok nyitjára jönni, és mégis önkénytelenül sarkallja őket valami arra, hogy megfejtsék. Így hát nem a babona visz magast és alacsonyt Bradamanti kuruzsló (Polidori abbé) hátborzongató lakásába, nem, hanem a titoknak a keresése, hogy igazoltan álljanak a világ előtt.”

„Magas és alacsony” nem azért özönlik Polidorihoz, hogy egy meghatározott titokra rájöjjön, amely az egész világ előtt igazolja őt, „magas és alacsony” a titkot mint titkot keresi nála, a titkot mint abszolút szubjektumot, hogy igazoltan álljanak a világ előtt; olyan ez, mintha nem egy fejszét, hanem in abstracto a szerszámot keresnénk, hogy fát hasogassunk.

Polidori összes titkai terhes nőknek készített magzatelhajtó szerre és gyilkolásra használható méregre korlátozódnak. — Szeliga úr spekulatív dühében azt állítja, hogy a „gyilkos" azért folyamodik Polidori mérgéhez, „mert nem akar gyilkos lenni, hanem azt akarja, hogy becsüljék, szeressék, tiszteljék”, mintha egy gyilkosságnál az illető megbecsülése, szerelése, tisztelése, nem pedig a feje lenne a tét! De a kritikai gyilkos nem a fejével törődik, hanem „a titokkal”. — Minthogy nem az egész világ gyilkol vagy van meg nem engedett módon teherben, hogyan juttathat Polidori mindenkit a titok áhított birtokába? Szeliga úr valószínűleg összetéveszti Polidorit, a kuruzslót, Polydorus Virgiliusszal, a tudóssal, aki XVI. században élt, és bár nem tárt fel titkokat, de igyekezett a titkok feltáróinak, a feltalálóknak történetét — „a világ közkincsévé” tenni. (Lásd Polydori Virgilii liber de rerum inventoribus, Lugduni MDCCVI.)

Tehát a titok, az abszolút titok, ahogyan végül „a világ közkincseként” kialakul, a magzatelhajtás és a mérgezés titkában áll. A titok aligha tehette magát ügyesebben a „világ közkincsévé”, mint úgy, hogy olyan titkokká változott, amelyek senkinek sem titkok.

„Most a titok közkinccsé vált, az egész világ és minden egyes ember titkává. A titok vagy az én művészetem illetve ösztönöm, vagy megvásárolhatom magamnak mint eladó árut.”

Melyik titok vált most a világ közkincsévé? Az államban meglevő jog- talanság titka, vagy a művelt társaság titka, vagy az áruhamisítás titka, vagy a kölnivíz-készítés titka, vagy a „kritikai kritika” titka? Egyik sem, hanem a titok in abstracto, a titok kategóriája!

Szeliga úrnak az a szándéka, hogy a szolgákat és Pipelet portást valamint feleségét az abszolút titok inkarnációjaként ábrázolja. A „titok” szolgáját és portását akarja megkonstruálni. Hogyan tud mármost alábukni a tiszta kategóriából a „szolgáig”, aki a „zárt ajtó előtt kémlel”, a titokból mint abszolút szubjektumból, amely a tető felett az elvonatkoztatás felhős egében trónol, a földszintig, ahol a portásfülke van?

Mindenekelőtt elvégeztet a titok kategóriájával egy spekulatív folyamatot. Miután a titok a magzatelhajtó és mérgező szerek révén a világ közkincsévé vált, „tehát korántsem maga az elrejtettség és hozzáférhetetlenség többé, hanem az, hogy elrejti magát, vagy, ami még jobb” — egyre jobb! —, „hogy én elrejtem, hogy én hozzáférhetetlenné teszem".

Azzal, hogy az abszolút titkot így átváltoztattuk lényegből fogalommá, az objektív stádiumból, amelyben maga az elrejtettség, a szubjektív stádiummá, amelyben elrejti magát, vagy, ami még jobb, amelyben „én" elrejtem, egy lépéssel sem jutottunk még előbbre. Ellenkezőleg, a nehézség úgy látszik nő, mivel egy titok az emberi fejben és az emberi kebelben hozzáférhetetlenebb és elrejtettebb, mint a tenger fenekén. Szeliga úr ezért a maga spekulatív előrehaladását közvetlenül megtámogatja egy empirikus előrehaladással.

„A zárt ajtók” — halljátok! halljátok! — „immár” — immár! — „azok, amelyek mögött a titkot kieszelik, kifőzik, művelik.”

Szeliga úr a titok spekulatív énjét „immár" egy igen empirikus, igen kemény fából faragott valósággá, ajtóvá változtatta.

„Ezzel" — tudniillik a zárt ajtóval, nem pedig a zárt lényegből a fogalomba való átmenettel — „azonban adva van annak lehetősége is, hogy meglessem, kihallgassam, kikémleljem a titkot.”

Nem Szeliga úr fedezte fel azt a „titkot", hogy zárt ajtók előtt leskelődni lehet. A tömegszerű közmondás még a falaknak is fület tulajdonít. Ezzel szemben egészen kritikailag spekulatív titok az, hogy csak „immár”, a bűnözők búvóhelyeire való pokolraszállás után, a művelt társaságba való mennybemenetel után és Polidori csodái után lehet titkokat zárt ajtók mögött kifőzni és zárt ajtók előtt kilesni. Ugyanilyen nagy kritikai titok az is, hogy a zárt ajtó kategorikus szükségszerűség mind ahhoz, hogy titkokat kieszeljenek, kifőzzenek, műveljenek — pedig hány titkot nem eszelnek ki, főznek ki, művelnek a bokrok sűrűjében! —, mind ahhoz, hogy kikémleljék őket.

E ragyogó dialektikai fegyvertény után Szeliga úr természetesen áttér a kikémlelésről a kikémlelés okaira. Itt közli azt a titkot, hogy a káröröm a kikémlelés oka. A kárörömtől tovább megy a káröröm okára.

„Mindenki” — mondja — „jobb akar lenni a másiknál, mert nemcsak hogy jó cselekedeteinek rugóit tartja titokban, hanem rossz cselekedeteit igyekszik teljességgel áthatolhatatlan homályba burkolni.”

Inkább meg kellene fordítani a mondatot: Mindenki nemcsak hogy titokban tartja jó cselekedeteinek rugóit, hanem rossz cselekedeteit igyekszik teljességgel áthatolhatatlan homályba burkolni, mert jobb akar lenni a másiknál.

Elérkeztünk volna a titoktól, amely önmagát elrejti, az énhez, amely őt elrejti, az éntől a zárt ajtóhoz, a zárt ajtótól a kikémleléshez, a kikémleléstől a kikémlelés okához, a kárörömhöz, a kárörömtől a káröröm okához, a jobbnak lenni akaráshoz. Csakhamar megérjük azt az örömet is, hogy látjuk a zárt ajtó előtt álló szolgát. Az általános jobbnak lenni akarás ugyanis egyenesen oda vezet bennünket, hogy „mindenkiben megvan a hajlam arra, hogy kifürkéssze a másik titkait”, és ehhez könnyedén kapcsolódik ez a szellemes megjegyzés: „e tekintetben a legkedvezőbb helyzetben a szolgák vannak.” Ha Szeliga úr olvasta volna a párizsi rendőrség levéltárát szellőztető emlékiratokat, Vidocq emlékiratait, a „Livre noir”-t és hasonlókat, tudná, hogy a rendőrség e tekintetben még kedvezőbb helyzetben van, mint a „legkedvezőbb” helyzetben levő szolgák, hogy a rendőrség a szolgákat csak a durva szolgálatokra használja fel, hogy nem áll meg az ajtó előtt, de még az uraságok pongyolájánál sem, hanem az ágynemű alatt odakúszik csupasz testükhöz is egy femme galante vagy akár egy hitves alakjában. Magában Sue regényében Bras rouge [Vörös kéz] rendőrkém egyike a cselekmény fő mozgatóinak.

Ami Szeliga urat a szolgákban „immár” zavarja, az az, hogy nem eléggé „érdektelenek". Ez a kritikai meggondolás egyengeti útját Pipelet portáshoz, valamint feleségéhez.

„A portás helyzete ellenben viszonylagos függetlenséget biztosit betöltőjének ahhoz, hogy a ház titkait szabad, érdektelen, bár vaskos és sértő gúnnyal illesse.”

A portás e spekulatív konstrukciójának mindenekelőtt az a nagy bökkenője, hogy igen sok párizsi házban a szolga és a portás, a bérlők egy része számára, egy és ugyanazon személy.

Ami a portás viszonylag független, érdektelen helyzetére vonatkozó kritikai fantáziát illeti, ezt a következő tényekből ítélhetjük meg. A párizsi portás a háztulajdonos képviselője és kéme. Többnyire nem a háztulajdonostól, hanem a bérlőktől kapja fizetését. E kényes helyzete miatt párosítja hivatalos elfoglaltságával gyakran a bérszolga tevékenységét. A terror, a császárság és a restauráció idején a portás a titkosrendőrség egyik fő ügynöke volt. Így például Foy tábornokot a portása figyelte meg, aki a Foynak címzett leveleket elolvasásra átadta a közelben tartózkodó rendőrügynöknek (lásd Froment: La police dévoilée). Ezért a „portier” [„portás“] és az „épicier” [„szatócs“] csúfnév, és maga a portás azt kívánja, hogy „concierge”nek [„házmester“-nek] szólítsák.

Eugène Sue annyira nem ábrázolja Madame Pipelet-t „érdektelennek” és ártalmatlannak, hogy éppenséggel mindjárt a pénzváltásnál becsapja Rudolfot, hogy ajánlja neki a házban lakó csaló zálogkölcsönzőnőt, hogy úgy írja le neki Rigolette-et, mint akivel kellemes ismeretséget lehetne kötni, hogy tréfát űz a parancsnokból, mert az rosszul fizet, mert az alkudozik vele, mérgében „commandant de deux liards”-nak [„félfityinges parancsnok”-nak] nevezi, — „ça t’apprendra à ne donner que douze francs par mois pour ton ménage” [„ez majd megtanít arra, hogy ne csak havi tizenkét frankot adj a lakásod rendbentartásáért”] — mert megvan az a „petitesse”-e [„kicsinyesség"-e], hogy ügyel a tűzifájára stb. Madame Pipelet maga közli „független” viselkedésének okát. A parancsnok csak 12 frankot fizet havonta.

Szeliga úrnál „Anastasie Pipelet-nek kell némiképpen megindítania a kis háborút a titok ellen”.

Eugène Sue-nél Anastasie Pipelet a párizsi portásnét képviseli. Sue „az Henri Monier úr által mesterien megrajzolt portásnét akarja dramatizálni”. Szeliga úrnak azonban Madame Pipelet egyik tulajdonságát, a „médisance”-ot [„megszólás“-t, „szapulás“-t] különálló lényeggé, és azután Madame Pipelet-t e lényeg képviselőjévé kell változtatnia.

„A férj” — folytatja Szeliga úr —, „Alfred Pipelet portás kevesebb szerencsével áll ott mellette.”

Hogy ezért a szerencsétlenségért megvigasztalja, Szeliga úr őt szintén allegóriává teszi. Pipelet képviseli a titok „objektív” oldalát, a „titkot mint gúnyt”.

„A titok, amely legyőzi, gúny, tréfa, amelyet belőle űznek.”

Sőt az isteni dialektika a maga végtelen irgalmában a „szerencsétlen, öreg, gyermeteg férfit” metafizikai értelemben „erős férfivá" teszi azáltal, hogy Pipelet egy igen méltóságteljes, igen szerencsés és igen döntő mozzanatot jelenít meg az abszolút titok életfolyamatában. A Pipelet feletti győzelem „a titok legdöntőbb veresége”.

„Az okosabb, bátrabb embert nem tévesztheti meg a csíny."

„Egy lépés még hátra van. A titkot saját konzekvenciája, ahogyan Pipelet-n és Cabrion révén láttuk, arra késztette, hogy puszta bohózattá alázza le magát. Már csak azon fordul meg a dolog, hogy az egyén nem hajlandó többé a bárgyú komédiát játszani. Kacagó gerle ezt a lépést a világ legfesztelenebb módján teszi meg.”

Két percnyi idő alatt bárki kiismerheti és maga is alkalmazhatja e spekulatív bohózat titkát. Rövid útmutatást adunk ehhez.

Feladat: Konstruáld meg nekem, hogyan lesz az ember úrrá az állatok felett.

Spekulatív megoldás: Tegyük fel, hogy adva van féltucat állat, mondjuk az oroszlán, a cápa, a kígyó, a bika, a ló és a mopszli. Vonatkoztasd el e hat állatból az „állat” kategóriáját. Képzeld el az „állatot” mint önálló lényt. Tekintsd az oroszlánt, a cápát, a kígyót stb. az „állat” álöltözeteinek, inkarnációinak. Ahogyan képzeletedet, az elvonatkoztatásod által létrehozott az „állatot” valóságos lénnyé tetted, úgy most a valóságos állatokat tedd az elvonatkoztatás, képzeleted lényeivé. Látod, hogy az „állat”, amely az embert az oroszlán alakjában széttépi, a cápa alakjában elnyeli, a kígyó alakjában megmérgezi, a bika alakjában szarvával felökleli és a ló alakjában megrúgja, mopszliként létezve már csak megugatja és az emberrel való harcot puszta látszatcsatározássá változtatja. Az „állatot” saját konzekvenciája, ahogyan a mopszli alakjában láttuk, arra késztette, hogy puszta bohóccá alázza le magát. Ha mármost egy gyerek vagy egy gyermeteg ember elszalad a mopszli elől, akkor már csak azon fordul meg a dolog, hogy az egyén nem hajlandó többé a bárgyú komédiát játszani. X egyén ezt a lépést a világ legfesztelenebb módján teszi meg, azáltal, hogy nádpálcáját működteti a mopszlival szemben. Láthatod, hogyan lett az ember X egyén és a mopszli révén úrrá az „állat” felett, tehát az állatok felett is, és hogyan küzdötte le az állatban mint mopszliban az oroszlánt mint állatot.

Hasonló módon győzedelmeskedik Szeliga úr „Kacagó gerléje” Pipelet és Cabrion révén a mai világállapot titkai felett. Sőt mi több! Ő maga az egyik realizációja a „titok” kategóriájának.

„Ő maga nincs még tudatában magas erkölcsi értékének, ezért még titok önmagának.”

A nem spekulatív Rigolette titkát Eugène Sue Murphfel mondatja ki. Rigolette „une fort jolie grisette" [„nagyon csinos grizett]. Eugène Sue a párizsi grizett szeretetreméltó, emberi jellemét rajzolta meg benne. Csak éppen ismét a burzsoázia előtti alázata és a legsajátabb fellengőssége arra kényszerítette, hogy a grizettet morálisan idealizálja. El kellett sikkasztania élethelyzetének és jellemének pointe-jét, tudniillik, hogy túlteszi magát a házasság formáján, naiv viszonyát az étudiant-hoz [diákhoz] vagy az ouvrier-hoz [munkáshoz]. Éppen ebben a viszonyban igazi emberi ellentéte az álszent, szűkkeblű és önző burzsoáfeleségnek, a burzsoázia egész körének, vagyis a hivatalos körnek.

„A titkok e világa mármost az az általános világállapot, amelybe az író a »Párizs rejtelmei« egyéni cselekményét belehelyezte.”
Mielőtt „azonban” Szeliga úr „áttér az epikai történés filozófiai reprodukálására", feladata még „az előzőkben odavetett egyes körvonalakat összképpé egyesíteni.”

Valóságos vallomásnak, kritikai titka leleplezésének kell tekintenünk Szeliga úr azon kijelentését, hogy át akar térni az epikai történés „filozófiai reprodukálására”. Eddig a világállapotot „reprodukálta filozófiailag”.

Szeliga úr folytatja vallomását:

Előadásából szerinte következik, hogy az egyes tárgyalt titkoknak nem magukért, egymástól különválasztva van meg az értékük, hogy ezek nem holmi nagyszerű pletykahírek, hanem értékük abban áll, hogy magukban organikusan tagozott sorrendet képeznek, melynek totalitása a „titok".

Őszinte kedvében Szeliga úr még tovább megy. Bevallja, hogy a „spekulatív sorrend" nem a „Mystères de Paris” valóságos sorrendje.

„Igaz, eposzunkban a titkok nem ennek az önmagáról tudó sorrendnek az arányában” (önköltségi áron?) „lépnek fel. De nem is a kritika logikus, nyíltan kitáruló, szabad organizmusával van dolgunk, hanem egy titokzatos növényi létezéssel."

Átlapozunk Szeliga úr összefoglalásán és nyomban átmegyünk arra a pontra, amely az „átmenetet” alkotja. Pipelet-ben megismertük a „titok öngúnyát”.

„Az öngúnnyal a titok önmaga felett ítélkezik. Ezzel a titkok, végső konzekvenciájukban megsemmisítve önmagukat, minden erős jellemet önálló vizsgálatra szólítanak fel.”

Rudolf, Geroldstein hercege, a „tiszta kritika" embere hivatott erre a vizsgálatra és „a titkok leleplezésére”.

Rudolfra és tetteire csak később térünk rá, miután Szeliga urat egy időre már szem elől tévesztettük, de annyi előrelátható, s az olvasó némiképpen sejtheti, sőt illetéktelenül gyaníthatja is, hogy mi Rudolfot a „titokzatos növényi létezés” helyett, amelyben a kritikai „Literaturzeitung”-ban része van, „a kritikai kritika organizmusának" „logikus, nyíltan kitáruló, szabad tagjává” fogjuk tenni.

¹ Molière: Le bourgeois gentilhomme, II. felv. 6. szín.
² A Franciaországban az 1830-as polgári forradalom után elfogadott alkotmány (Charte constitutionnelle), a júliusi monarchia alaptörvénye. „Charte vérité” (igazság-charta) ironikus célzás Lajos Fülöp 1830 júl. 3-i kiáltványának befejező szavaira: „Mostantól kezdve az alkotmány [charte] igazság [vérité] lesz.”
³ Átírt sorok Goethe „Faust“-jából, I. rész 6. szín (az eredetiben a „nagy urak” helyett „Sátán uraság” szerepel).
⁴ V. ö. Biblia, 1 Mózes 1:28
⁵ Fourier: „Théorie de l’unité universelle”, II. rész 3. fej., „Oeuvres complètes”, III. köt. 51. old. (A mű első változata 1822-ben jelent meg „Traité de l‘association domestique-agricole” címen.)
⁶ Fourier gúnyos kifejezései a burzsoá társadalom erkölcsi és gazdasági életére
⁷Parny: „Poésies érotiques”, „Oeuvres”, I. köt. 17., 25., 56., 67. old. stb.
⁸ Shakespeare: „Minden jó, ha vége jó”, I. felv. 3. szín.

Következő rész: VI. Fejezet. Az abszolút kritikai kritika vagy a kritika mint Bruno úr

Tartalomjegyzék